mese Hikarihoz

egyszer volt hol nem volt
és tulajdonképpen azt sem tudom mi
mert egy fura kérdés miatt elkezdtem aggódni
az éles színek hirtelen elhalványodnak
nyugtalan mozdulatlanságba borul az éj
fejem lefelé hajtva
a cipőm orrát nézve
ráeszmélek
ha van lent, fent is van
így az eget fürkészem

2013.11.25.

tizennyolc sorban

elhalt egy hang a levegőben a közte és köztem lévő üres térben mely elnyúlik, terjeszkedik visszapillantva, egy tekintetet hátra hagyva távolodik az aluljáróban

elillan, én neki intek pedig az előbb még itt ölelt meg itt. pont itt. nézd! mutatom magam ölelve kezeimmel a vonat lassan indul nélkülem

körülöttem árnyak úsznak el nagy a forgatag, én a sűrűjében megrekedve az időben ebben a felkavaró gondolattengerben nélküled

2013.11.15. 00:53

a Költőtől kölcsönvett tíz szóval (részegen, szabadon) -

meggyűlt a bajom az erekcióval
az elektromágnes sem segít túlzottan
de azért neki állok,
majd csak valamit kitalálok!
elbasztam!
a vonzás törvénye az alkoholra szavazott
én meg követtem szavait 
mellyel bölcsen elhalmozott!

mint egy szamár
egyedül
vodkát vedeltem
aztán legbelül
eltűnt valami...
így hát elindultam megtalálni

kihalt utcában
majd egy totál lerobbant buszmegállóban
kerestem a kedvem
de csak egy újabb szürkeséget láttam elmerengve

kezem a falba verve,
kukákat feldöntve
egy színekkel dekorált cipősdobozra leltem
benne,
telve
régen megsárgult fényképpel

valaki mosolyog
családik képek.. olyan boldog...!
valaki múltja,
így eldobva,
hogy baszná meg!
ettől még inkább magányos lettem!
kínomban minden papírt cafatokra téptem
majd alászállt az éjjel
és persze az utcai lámpák csak itt nem működnek megfelelően,
most motoszkálhatok vak sötétben!
minden olyan fekete...
ó! ez de hűen tükröz engem!

belegondolok,
majd kicsit belehalok
elmém elborult
már magamat pofozom
egy táblát is lefejeltem vagy hétszer!
éljen!

fáj. irgalmatlanul. belém mar ez a francos érzés
belém.
belém mar mint a fagyos dér az arcomba
szidom nevét a mindenhatónak!

sokáig fetrengtem még az utcán,
pontosabban egy kurva hideg padkán!
az ég megint változott,
most jól kivilágosodott.
játszadozva a színekkel
a feketéből lassan teljesen kék lett
ez az ördög műve, én mondom!
ó! nem is!
ez csak egy kibaszott kaméleon, 
én tudom!


2013.11.15. 03:47

neked

szép lassan felfalsz

felfalod a távolságot

köztünk

majd 

megrekedve

az időben

eldobom a semmit

hogy elveszthessek valamit

örökre

élni

nincs

nincs mese. nincs valóság
nincs kiút. nincs távolság.

nincs hajnal, nincs éjjel.

nincs álmom, csak tévely.

egyedül. mindig egyedül.

elhitetem hogy nincs ez így

majd legbelül

mégis leterít a magány

a közelben egy alak áll

én várok

csak várok

nem tudom mire...
mert nincs remény. nincs megoldás

mindez két külön világ

minden ajtó mögött csak egy újabb magány vár

mozaik

minden és semmi üres mozaiksorok zene a levegő és avar az égbolt őrült agy beteg tartalma lapokon torz hullámban egyesülnek szürke macskaként oson habjain a hangulat a felhők az égen tovaillantak.

2013.11.02, Budapest

Láma, Ita, meg a mély én.

szerepjáték - 1

Pécsi hangulat

adott,
hangulat és bagó,
éjjeli fények,
az élet,
de a sör valamiért lassan fogy
versek az asztalon
itt és most.

2013. Szeptember 5, 23:45, Pécs-Cooltour




materializálódni kívánó gondolatok kergetőznek az asztalon a kávé körül
körbe-körbe ugrándoznak
majd megpihennek tollvégen
velem szemben a hangulatom ül
az ő sorai is megszaladnak
és az a távol egyre közelebb van.

2013. Szeptember 5, 21:35, Pécs (egy kávézóban)

kávéban ázik egy kedvelt szín,
az élesen világító nap szinte elvakít.
a fény akkora hogy már nem is látok,
hangulatom mostanra már meg sem találom.
ha becsukom a szemem gömböket számlálok
zajosan gurulnak én négykézláb mászom. 

nincs.

lágy fényben meglapult árnyékok között destruktív dallamok osonnak.
a lábujjon ágaskodó kíváncsiság tágas teret projektál.

egy mocskos kéz a semmiért nyúl -

az ablakból a vízcseppek leperegnek
képzeletben veled táncolok

a jelenből így lesz múlt.

a sarokban a szomorú cipőfűző kiadós sétára vár
a kedvemet most egy kidekorált kartondobozba zártam bele a megsárgult fényképek közé.

ma a képzeletbeli barátommal beszélgettem nem csak képzeletben
közelebb jött, egészen közel
nem tagadom, ledermedtem egészen!
letépve egy fátylat, egy távolság megszűnt létezni
teremtett egy újat,
egy új hangulatot véltem érezni.
lebénított. teljesen ledermedtem!
nem találva a szavakat, robot felelt helyettem.
elvitte a szókincsem is, mint látod...
az ész helyett a fejemben a semmi tátong.

keserű szavakkal tetézett semmi
vegyes érzelmekkel fűszerezett délutánon
éjjelbe torkollanak a gondolatok.
még mielőtt elvesztem volna valahol az ágy és az asztal között,
feje tetejére állt az oszladozó világ,
én meg megértésért könyörgök.
mindent ellepett a bagó füstje.
jé! ez pont olyan mint a gondolataim halvány tükre!

(

( http://youtu.be/G8yC6-iv5rc )

napforgó

álmot hoz az átkozott nap, fénye árnyékot teremt
az épületek menedéke hűvös megnyugvást jelent.
egy ilyen helyen hagytam magam
belenevetve tenyerembe,
sírtam könnyek nélkül, éreztem a semmit, mart az üresség.
itt, belül.
kitéptem még egy darabot magamból, közben felébredtem fájdalmamban
majd kimentem a térre, ahol a sunyi nap teregette sugarait.
émelyegve terültem el a fűben
hányingert-keltő édes illat környékezett.
felszegett fejjel dőltem hanyatt,
mocskos gondolatom egyik felhőről a másikra szaladt.
és ott, és akkor éreztem utoljára igazán szabadnak magam.
kár volt, igazán, rohadtul kár volt, mert azokat magam mögött hagyva csak a saját bűzömben úszó börtönöm maradt.

köszi, köszi, köszi világ! ráérek élni.
köszi, köszi, köszi! ráérek meghalni,
csak a világ szalad.

névtelentől kapott szavakkal

öngyújtó világította álomban a szertefoszló hiábavalóság hazudott a képembe félig lecsúszott szemüvegén keresztül.
liftbe zártam a történteket
de megrekedt, kínos csend hozott le az életről az üvegszilánkok helyett.
meghonosodott a kedvtelenség, keresztbe tett kézzel vártam a hirtelenséget, de a villámlás sem jött, kimaradt egy jelenet.
így gyengéden kínoztam tovább magam, a legnagyobb ellenségem.

citrom mérgezte keserű kávé vette üldözőbe a fejfájásom - hasztalan.
megáll az ész, de az éles hasogatás bezzeg itt marad bosszantani.
idegesen verem magamat, bele abba a rohadt falba! bele! az öklömmel együtt, véresre!
szakadna rám az egész, a ház, a tető, ez a kurva világ!
taposson el, söpörje el létem, ocsmány fájdalmaimmal együtt tűnjön el végre!

könyörgöm, istenem, vagy sors, vagy valaki, ha itt vagy, könyörgöm neked szüntesd meg múltam, jövőm, jelenem!

törött hangon hasaltam, aztán felmásztam egy oktávot a sötétben.
közhelyes sikátor kergetett meg a téren, hangtalanul sikoltottam, amikor láttam a holnapot, ami (mellesleg) nem jön el.
szeméttel színezett járda dekorálta kedvem, majd a  padka rúgott fel, hogy a gondolataimban ne mélyüljek úgy el.
szavak nélkül káromkodtam ízesen, amikor a döglődő nap az első sugarait mutatta meg
lesütött szemmel.
a laposüveg is a fényében úszott, mielőtt a Dunába dobtam volna bele
könyörtelen.
sodródó üveg, szikrázó szilánk...
egy könnyet vérző reggelen, levelet ír a kávém, amit az asztalon felejtettem.
kihűlt már, de én most is rá szomjazom...
leégett cigivel a kezemben
egyedül, hét milliárd emberrel.

sorsom a sorstalanság
távolba taszít közelsége a nemlétező mindennek.

emberi mivoltomnak állati sara lappang bennem mélyen
kihalófélben az emberi agy
az elfojtott érzelmek megsemmisítve a felszínre érnek.