napforgó

álmot hoz az átkozott nap, fénye árnyékot teremt
az épületek menedéke hűvös megnyugvást jelent.
egy ilyen helyen hagytam magam
belenevetve tenyerembe,
sírtam könnyek nélkül, éreztem a semmit, mart az üresség.
itt, belül.
kitéptem még egy darabot magamból, közben felébredtem fájdalmamban
majd kimentem a térre, ahol a sunyi nap teregette sugarait.
émelyegve terültem el a fűben
hányingert-keltő édes illat környékezett.
felszegett fejjel dőltem hanyatt,
mocskos gondolatom egyik felhőről a másikra szaladt.
és ott, és akkor éreztem utoljára igazán szabadnak magam.
kár volt, igazán, rohadtul kár volt, mert azokat magam mögött hagyva csak a saját bűzömben úszó börtönöm maradt.

köszi, köszi, köszi világ! ráérek élni.
köszi, köszi, köszi! ráérek meghalni,
csak a világ szalad.