napforgó

álmot hoz az átkozott nap, fénye árnyékot teremt
az épületek menedéke hűvös megnyugvást jelent.
egy ilyen helyen hagytam magam
belenevetve tenyerembe,
sírtam könnyek nélkül, éreztem a semmit, mart az üresség.
itt, belül.
kitéptem még egy darabot magamból, közben felébredtem fájdalmamban
majd kimentem a térre, ahol a sunyi nap teregette sugarait.
émelyegve terültem el a fűben
hányingert-keltő édes illat környékezett.
felszegett fejjel dőltem hanyatt,
mocskos gondolatom egyik felhőről a másikra szaladt.
és ott, és akkor éreztem utoljára igazán szabadnak magam.
kár volt, igazán, rohadtul kár volt, mert azokat magam mögött hagyva csak a saját bűzömben úszó börtönöm maradt.

köszi, köszi, köszi világ! ráérek élni.
köszi, köszi, köszi! ráérek meghalni,
csak a világ szalad.

névtelentől kapott szavakkal

öngyújtó világította álomban a szertefoszló hiábavalóság hazudott a képembe félig lecsúszott szemüvegén keresztül.
liftbe zártam a történteket
de megrekedt, kínos csend hozott le az életről az üvegszilánkok helyett.
meghonosodott a kedvtelenség, keresztbe tett kézzel vártam a hirtelenséget, de a villámlás sem jött, kimaradt egy jelenet.
így gyengéden kínoztam tovább magam, a legnagyobb ellenségem.

citrom mérgezte keserű kávé vette üldözőbe a fejfájásom - hasztalan.
megáll az ész, de az éles hasogatás bezzeg itt marad bosszantani.
idegesen verem magamat, bele abba a rohadt falba! bele! az öklömmel együtt, véresre!
szakadna rám az egész, a ház, a tető, ez a kurva világ!
taposson el, söpörje el létem, ocsmány fájdalmaimmal együtt tűnjön el végre!

könyörgöm, istenem, vagy sors, vagy valaki, ha itt vagy, könyörgöm neked szüntesd meg múltam, jövőm, jelenem!

törött hangon hasaltam, aztán felmásztam egy oktávot a sötétben.
közhelyes sikátor kergetett meg a téren, hangtalanul sikoltottam, amikor láttam a holnapot, ami (mellesleg) nem jön el.
szeméttel színezett járda dekorálta kedvem, majd a  padka rúgott fel, hogy a gondolataimban ne mélyüljek úgy el.
szavak nélkül káromkodtam ízesen, amikor a döglődő nap az első sugarait mutatta meg
lesütött szemmel.
a laposüveg is a fényében úszott, mielőtt a Dunába dobtam volna bele
könyörtelen.
sodródó üveg, szikrázó szilánk...
egy könnyet vérző reggelen, levelet ír a kávém, amit az asztalon felejtettem.
kihűlt már, de én most is rá szomjazom...
leégett cigivel a kezemben
egyedül, hét milliárd emberrel.

sorsom a sorstalanság
távolba taszít közelsége a nemlétező mindennek.

emberi mivoltomnak állati sara lappang bennem mélyen
kihalófélben az emberi agy
az elfojtott érzelmek megsemmisítve a felszínre érnek.

kiírtották a népek
az eszelős hajnalon magam hasaltam el
gyermeki emlékek tompán villantak fel
(már képekben beszélek.)


a hajnalt legyőzi a nap
a levegő megtelik bűzzel ha kíváncsi vagy
(pedig nincs miért.)


színekben úszva a színtelen kávémat kavarva kortyolom.

nem tudom ki vagy...


nem akarok többet mondani...
csak lökj el, belezz ki!
(de ilyen az emberi természet... úgysem bírom ki!)

amikor a hangok megszűnnek létezni akkor tombol a legnagyobb vihar
magány, fájdalom, akkora hogy szinte már mar

csukd be az ajtót.
de ne nyiss másikat!