kiírtották a népek
az eszelős hajnalon magam hasaltam el
gyermeki emlékek tompán villantak fel
(már képekben beszélek.)


a hajnalt legyőzi a nap
a levegő megtelik bűzzel ha kíváncsi vagy
(pedig nincs miért.)


színekben úszva a színtelen kávémat kavarva kortyolom.

nem tudom ki vagy...


nem akarok többet mondani...
csak lökj el, belezz ki!
(de ilyen az emberi természet... úgysem bírom ki!)

amikor a hangok megszűnnek létezni akkor tombol a legnagyobb vihar
magány, fájdalom, akkora hogy szinte már mar

csukd be az ajtót.
de ne nyiss másikat!

csak délibábot kergettem az épületek árnyékában
negyven fokban kiskabátban izzadtam dideregve

nem érlek be
nem kaplak el soha.
nem leszel az enyém
nem vagy tárgy
ahogy én sem
se birtok
se remény

elveszetten követtelek a járhatatlan úton
befejezést kíván
hogy lelkem megmaradjon

fáj a fajem. hasad az agy.
rémálmom magamra hagy.
fáj a fejem. kavarog a füst.
a tükör az élével küzd.


fáj a fejem. fáj a fejem...

nem tudok aludni.

nehéz egy képet kitörölni emlékezetemből

- te mégis megtetted

közel állsz, de nem annyira hogy lásd a valósat

mely könny formájában a szemem sarkában ül

majd felcsendülnek fájó szavak

és az a közel egyre távolabb van

emlékekkel
de múlt nélkül
toporgok egy helyben

emlékezet...
mesés, de nem valós
minden csak képzelet

mikor eléred
megteremted múltad 
hogy aztán újra elfelejthesd

megint itt vagyok
indulhat az egész elölről
amiért megszenvedtem a hátam mögött hagytam
hogy most újra megküzdhessek érte
ez a harc körforgás a semmiért
elfáradva, majd újra felerősödve
élvezhetem kínom isten állatkertjében